Tatjana levele Anyeginhez

Én írok levelet magának –
Kell több? Nem mondd ez eleget?
Méltán tarthatja hát jogának,
Hogy most megvessen engemet.
De ha sorsom panasz-szavának
Szívében egy csepp hely marad,
Nem fordul el, visszhangot ad.
Hallgattam eddig, szólni féltem
És higgye el, hogy szégyenem
Nem tudta volna meg sosem
Amíg titokban azt reméltem,
Hogy lesz falunkban alkalom
S hetenként egyszer láthatom;
Csak, hogy halljam szavát –bevallom –
Szóljak magához s azután
Mind egyre gondoljak csupán
Éjjel-nappal, míg újra hallom.

Mondják, untatja kis falunk,
A társaságokat kerüli,
Mi csillogtatni nem tudunk,
De úgy tudtunk, ha jött, örülni.
Mért jött el? Békességesen
Rejtőzve mély vidéki csendbe
Tán meg nem ismerem sosem,
S a kínt sem, mely betört szívembe.
Tudatlan lelkem láza rendre
Enyhülne és leszállna,
S akit szívem kíván, kivárva
Lennék örök hűségű párja
S családnak élő, jó anya.

Másé? A földön senki sincsen,
Kinek lekötném szívemet.
Ezt így rendelte fenn az isten…
Tied szívem! Téged szeret!
Ó, tudtam én, el fogsz te jönni
Zálog volt erre életem;
Az égieknek kell köszönni,
Hogy sírig őrzőm vagy nekem…
Rég álomhős vagy éjjelemben,
Látatlan is kedveltelek,
Bűvöltek a csodás szemek,
Zengett hangod zenéje bennem…
Nem álom volt, színezgető!
Beléptél s ájulásba hullva,
Majd meglobbanva és kigyúlva,
Szívem rád ismert: ő az, ő!
Nem a te hangod szólt-e újra,
Ha egy-egy csendes, bús napon
Ínséges szívekhez simulva
Vagy imádságban leborulva
Altattam égő bánatom?
Nem te vagy itt árnyalakban
S nézel reám e pillanatban
Az áttetsző homályon át?
Nem te hajolsz párnámra éjjel,
Suttogsz s szerelemmel, s reménnyel
Enyhíted lelkem bánatát?
Ki vagy? Őrangyal vagy te? Féltőm?
Vagy ártóm és gonosz kísértőm?
Döntsd el hamar, hogy lássak itt.
Lelkem talán csak vágya csalja,
Tapasztalatlanság vakít!
S az égi kéz másként akarja…
Hát jó. Sorsom gyanútlanul
Gyónásommal kezedbe tettem
Előtted könnyem hullva-hull,
Könyörgök: védj, őrködj felettem…
Gondold el mily magam vagyok
Nincs egy megértő, lelki társam,
Így élek néma tompulásban,
Én itt csak elpusztulhatok.

Várlak: emeld fel árva lelkem,
Nézz bíztatón, ne adj te mást –
Vagy tépd szét ezt az álmodást
Kemény szóval. Megérdemeltem.

Végzem! Átfutni nem mertem,
Megöl a félelem s a szégyen,
De jelleme kezes nekem,
Bízom: sorsom van kezébe.

Lencse Tamás: Monológ

Legjobb, ha a legelején kezdem. Tébolyult, őrült, bomlott elméjű vagyok. Akár meglep téged, akár nem, ez így van, és már sohasem fog megváltozni. Az igazat megvallva nem is akarom, hogy bármi megváltozzon, odabent a fejemben.
Néha kifejezetten szórakoztat saját tébolyultságom, te talán másképpen gondolod ezt?
Igen, tudom, hogy nem úgy nézek ki, mint egy őrült. Ez egy elég furcsa kifejezés... pontos magyarázatot nem tudok mondani; de miért is akarnék?
Sokak szerint, ez egyfajta adomány. Egy teljesen másfajta, új és változatos világnézet, ami sokkal többet enged látni, mint a te elkorcsosult és maroknyi agyad.
Ó, ne sértődj meg, kérlek, ülj vissza. Tudom, hogy nem illik megsérteni a hallgatóságot, bocsáss meg arcátlanságomért. Mégis, mit vársz egy őrült elmétől?

Hogy nem is vagyok őrült?
Muszáj mosolyognom a kijelentéseden.
Igen, tudom, hogy mit mondtam az imént, de én teljesen másképp vagyok őrült, mint a többi, úgynevezett bolond.
Én nem kezdem el magam a falhoz csapkodni, nem késes gyilkos vagyok, és nem fogok Istenkáromló igéket ordítani a nyílt utcán.
Én testesítem meg a sötét éjszakában hangtalanul lopakodó tébolyt. Szemeim vég nélkül csillognak, mintha állandó láz gyötörne és veszélyesebbek, mint bármi, amit te valaha is láthattál. Az őrület részben ott rejtőzik a szemlélők számára.
A szem a lélek tükre?
Van benne valami; okos kijelentés; esetemben igen helytálló tény. Tudod, ezt szeretem mondogatni magamban mikor a repedezett tükörbe pillantok, és egy alak tekint rám; mögötte egy repedezett világ sötéten villogó képe.
Abban van némi keserűség, hogy időnként teljes homály borul rám, ellep és fojtogat. A mindennél tisztább világlátás, a megérzések és az álomképek helyett megjelenik a világ, igazi valójában: torz, szürke és gonosz.
Valamit valamiért…

Látom, elfáradtál, talán untatlak?
Ne haragudj, azt hittem élvezed a beszélgetésünket, hiszen oly csöndesen és figyelmesen hallgattad végig, amit mondtam.
Most a saját gondolataimon kell mosolyognom.

A sötét sikátor monoton szürkesége, a csillagok halovány fénye és kőfalak ölelnek minket körül. Néhány szállingózó hópehely is aláhull.
Szép. Nincsen benne semmi romlottság. Vakítóan fehér és tiszta...
Végigtekintek a szakállal körülölelt meggyötört arcodon. Hideg kezed, még mindig egy üres üveget markol, már nem reszketsz...

Figyelmesen hallgattál?

Hogyan is hallgathattál volna végig?

Hisz halott vagy...

Ady Endre: Ember az embertelenségben

Szívemet a puskatus zúzta,
Szememet ezer rémség nyúzta,
Néma dzsin ült büszke torkomon
S agyamat a Téboly ütötte.
És most mégis, indulj föl, erőm,
Indulj föl megintlen a Földről.

Hajnal van-e, vagy pokol éjfél?
Mindegy, indulj csak vakmerőn,
Mint régen-régen cselekedted.
Ékes magyarnak soha szebbet
Száz menny és pokol sem adhatott:
Ember az embertelenségben,
Magyar az űzött magyarságban,
Újból-élő és makacs halott.

Borzalmak tiport országútján,
Tetőn, ahogy mindég akartam,
Révedtem által a szörnyüket:
Milyen baj esett a magyarban
S az Isten néha milyen gyenge.
És élni kell ma oly halottnak,
Olyan igazán szenvedőnek,
Ki beteg szívvel tengve-lengve,
Nagy kincseket, akiket lopnak,
Bekvártélyoz béna szivébe
S vél őrizni egy szebb tegnapot.

Óh, minden gyászok, be értelek,
Oh, minden Jövő, be féltelek,
(Bár föltámadt holthoz nem illik)
S hogy szánom menekülő fajtám.
Aztán rossz szívemből szakajtván
Eszembe jut és eszembe jut:
Szivemet a puskatus zúzta,
Szememet ezer rémség nyúzta,
Néma dzsin ült büszke torkomon
S agyamat a Téboly ütötte.

S megint élek, kiáltok másért:
Ember az embertelenségben.

József Attila: Szerelem ez? (részlet)

Őrjöngök Rád, ha néznek,
Szeretne ütni két kemény ököl,
Hogy útálom ízét a sárga méznek,
Agyamban, hogy csak arcod tündököl,
Hogy megvetem szelét az élet-vésznek
haraggal bámulok az égre föl
S ha sírni kéne, könnyeim is késnek
S belőlem minden jóérzést kiöl.
Szerelem ez? vagy, haj nem is tudom csak,
Csak azt tudom, hogy megbolondulok

Szabó Győző Gyula: Úgy szeretném...

Csókom ne kérd, elvárni nem szabad,
Vagy lesz, vagy nem, hogy múlik napra nap,
Azt akarom, hogy én akarjalak!

Más városban, hol este csíp a fagy,
Erdő mélyén, hol vadkan rajtakap,
Azt akarom, hogy én akarjalak!

Nappal, ha egymást ismerni sem szabad,
Éjjel, ha ágyamban kínálod magad,
Azt akarom, hogy én akarjalak!

Nem tehetsz semmit! Kirké hiába vagy.
Duzzogj akár, vagy alázd meg magad,
Azt akarom, hogy én akarjalak!

Próbálj csak adni! Kérni nem lehet.
Úgy szeretném, hogy én szeresselek!

Nemes Nagy Ágnes: Fák

Tanulni kell. A téli fákat.
Ahogyan talpig zúzmarásak.
Mozdíthatatlan függönyök.

Meg kell tanulni azt a sávot,
hol a kristály már füstölög,
és ködbe úszik át a fa,
akár a test emlékezetbe.

És a folyót a fák mögött,
vadkacsa néma szárnyait,
s a vakfehér, kék éjszakát,
amelyben csuklyás tárgyak állnak,
meg kell tanulni itt a fák
kimondhatatlan tetteit.

Petőfi Sándor: Az őrült

- - - - Mit háborgattok?
Takarodjatok innen!
Nagy munkába' vagyok. Sietek.
Ostort fonok, lángostort, napsugarakból;
Megkorbácsolom a világot!
Jajgatnak majd és én kacagok,
Mint ők kacagtak, amikor én jajgattam.
Hahaha!
Mert ilyen az élet. Jajgatunk s kacagunk.
De a halál azt mondja: csitt!
Egyszer már én is meghalék.
Mérget töltöttek azok vizembe,
Akik megitták boromat.
S mit tettek gyilkosaim,
Hogy gaztettöket elleplezzék?
Midőn kiterítve feküdtem:
Reám borúltak s könnyezének.
Szerettem volna fölugrani,
Hogy orraikat leharapjam.
De nem harapom le! gondolám,
Legyen orrok és szagolják,
Ha rothadok, s fúladjanak meg.
Hahaha!
És hol temettek el? Afrikában.
Az volt szerencsém,
Mert egy hiéna kiása siromból.
Ez az állat volt egyetlen jóltevőm.
Ezt is megcsaltam.
Ő combom akarta megenni:
Én szívemet adtam oda,
S ez oly keserű volt, hogy megdöglött tőle.
Hahaha!
De hiába, csak így jár,
Ki emberrel tesz jót. Mi az ember?
Mondják: virágnak gyökere,
Amely fönn a mennyben virúl.
De ez nem igaz.Virág az ember, melynek gyökere
Ott lenn van a pokolban.
Egy bölcs tanított engemet erre,
Ki nagy bolond volt, mert éhenhala.
Mért nem lopott? mért nem rabolt?
Hahaha!
De mit kacagok, mint a bolond?
Hisz sírnom kellene.
Siratni, hogy oly gonosz a világ.
Az isten is felhőszemével
Gyakran siratja, hogy megalkotá.
De mit használ az ég könyűje is?
A földre hull, a ronda földre,
Hol az emberek lábbal tiporják,
S mi lesz belőle,
Az ég könnyéből?... sár.
Hahaha!
Oh ég, oh ég, te vén kiszolgált katona,
Érdempénz melleden a nap,
S ruhád, rongyos ruhád a felhő.
Hm, így eresztik el a vén katonát,
A hosszu szolgálat jutalma
Egy érdempénz és rongyos öltözet.
Hahaha!
S tudjátok-e mit tesz az emberi nyelven,
Midőn a fűrj azt mondja: pitypalatty?
Az azt teszi, hogy kerüld az asszonyt!
Az asszony vonzza magához a férfiakat,
Mint a folyókat a tenger;
Miért? hogy elnyelhesse.
Szép állat az asszonyi állat,
Szép és veszedelmes;
Arany pohárban méregital.
Én ittalak, oh szerelem!
Egy harmatcseppnyi belőled édesebb,
Mint egy mézzé vált tenger;
De egy harmatcseppnyi belőled gyilkosabb,
Mint egy méreggé vált tenger.
Láttátok-e már a tengert,
Midőn a fergeteg szánt rajta
És vet beléje halálmagot?
Láttátok a fergeteget,
E barna parasztot,
Kezében villámösztökével?
Hahaha!
Ha megérik a gyümölcs: lehull fájáról.
Érett gyümölcs vagy, föld, lehullanod kell.
Még várok holnapig;
Ha holnap sem lesz a végitélet:
Beások a föld közepéig,
Lőport viszek le
És a világot a
Levegőbe röpítem... hahaha!

Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd (részlet)

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.